A Magyar Nemzeti Múzeum Multja És Jelene

138 Az érem- és régiségtâr A nagyszombati borbélyczéh magyar, a rimaszombati kereskedôk czéhe 1683, szintén magyar. Ellenben német a gyôri posztôsak czéhe 1669-ben, a budai nyergesek 1690. A lipcsei szabôczéh 1696. évi pecsétje latin, ùgyszintén a lipto-szentmiklôsi szùcstârsulaté, a rôzsahegyi szaboké 1588-bol, a liptômegyei molnârok és âcsoké, a rôzsahegyi kàdàrczéhé 1717-bôl. A budavârosi XVIII. szàzadi parôkakészitô czéh pecsétnyomôjân a következö köriratot olvassuk: SIGIL | DEREN | BVRG| BARVGEN I MACHER | IN OFEN. A lôcsei tùcsinâlôk 1644. évi pecsétnyomôja is német föl- iratù, hasonlôkép a paskai kôtélgyârtôk 1790. évi pecsétje, a lipto-szentmiklôsi rézôntôk 1753. évi pecsétje és az ugyanoda valô festôczéhé, valamint a czipészek 1822. évi pecsétje, latin a csizma- diàké, német az asztalosoké. Az esztergomi vàrbeli szabôké is német és Gyôrôtt az 1694. évi német pecsétlô éppenséggel „német szabôkrôl“ beszél, mert a magyar disz készitésére nyilvân voltak külön magyar szabôk. Latin kôriratù a rôzsahegyi molnârok és âcsok 1836. évi pecsétje s a német-lipcsei szùcsôsôk 1655. évi pecsétje; csupân csak a helynév és a czimerjeleket lâtjuk a német- lipcsei kovâcsczéh pecsétjén ; latin kôriratù a hustâk-szentmiklôsi és hustâk-verbiczi kovâcsczéh 1792. évi pecsétje; ugyancsak latin a magyar-becskei szappanfôzô-czéh pecsétje, a lipcsei kâdârok czéhé 1723-bôl, a liptô-szent-miklôsi mészârosczéhé 1824-bôl, a hibbei lakatosczéhé, a rôzsahegyi kovâcsok és lakatosoké 1715-bôl, a rimaszombati mészârosoke 1692-bôl, a jolsvai fazekasczéhé 1743-bôl, a rôzsahegyi csizmadiaczéhé 1839-bôl, a német-lipcsei csizmadiâk 1850 évi pecsétje, a liptô- szent-miklôsi szabôk 1785. évi pecsétje, a jolsvai fésùsôk 1795. évi pecsétje, a tatai szaboké 1633-bôl, a fejérmegyei ôhelyi mészârosoké 1719-bôl ; azonban latin a pozsonyi mészârosok pecsétje 1726-bôl, a kik kisebb âllatok levâgâsâval foglalkoztak (minoris campanie). Jâszberényt képviseli egy sajâtszerù fôliratù pecsétnyemô: SIGIGILVM CEHE LITERATORVM IASZBRENIENSIS JESVS MARIA. Magyar fôliratù czéhpecsétnyomôk még a jolsvai lakatosoké 1668-bôl, a rimaszombati fazekas- czéhé 1785-bôl, a beregszâszi szùcsôsôké 1722-bôl, a pâpai takâcsoké, a fôldvâri kovâcsok és bognâroké, a török-kanizsai kovâcsoké Bâcsmegyében 1777-bôl, és ugyancsak a kanizsai vargâké, valamint a vesz- prémï mészârosoké. Végùl megvan a pesti szappanfôzôczéh 1696. évi német pecsétje és a „sz. kir. Pest vâros erdemes magyar timâr ceh petcsétie" 1778-bôl. Modem hazafias ereklyék. Minden mùzeum az ô élete elsô szakaszâban elôszeretettel gyùjti az oly emlékeket, melyek kivâlô egyéniségek nevéhez fùzôdnek, mert a histôriai nagysâgok irânt tâplâlt kegyelet révén lehet legkônnyebben népszerùségre szert tenni. A népszerùség minden kôz- mùvelôdési intézet fejlôdésében fontos tényezô, hogyha a nemzet szélesebb rétegeire hatni kivân és fôleg hogyha igénybe veszi a nemzet âldozatkészségét. A mult szâzad kezdô évtizedeiben a tôrténeti és a stilistikus birâlat még csak pôlyâiban lévén, gyakran kerültek elé „régiségek“, melyeket kegyelet vagy képzelem, néha hamisitôk kapzsi ravaszsâga jôhiszemù vevôk megtévesztésére nagy nevekhez fùzôtt. Egy XVI. szâzadbeli homok- ôrât Szent Margiténak mondtak ; Csâk Mâté arczképének âllitottâk a Trencsénbôl idekerült fej- ereklyetartôt, Literati Nemes ônkészitette csudâlatos ritkasågaival tôltôtte meg a mùlt szâzad elsô harmadâban a gyùjteményeket. Nem egyszer igénytelen târgyakba véstek vagy karczoltak hires neveket, hogy az értéküket fokozzâk. Mâtyâs kirâlytôl és Râkôczytôl mutattak kardokat, vérteket és sisakokat, melyekhez soha semmi kôzùk sem volt és az ily jâmbor elkeresztelések kora az ôtvenes éveken tùl is virâgzott. Abban az idôben, midôn a jelen oly sivâr volt és a magyar bùjâban egészen a mult idôk nagy alakjainâl talâlt vigaszt, a borongô közhangulat hatâsa alatt nem egyszer hazafias hivatâsnak véltek hôdolni, a kik ily emlékekkel szemben a szigorùbb kritikât hâttérbe szoritottâk. A N. Mùzeum legùjabb korâban ily csalfa kôdképekrôl le kellett mondani, a tudomânyos kritika megizmosodott és histôriai emlékek hitelességét mâr nem csupân a kegyeletre s a hazafias hitre alapitottâk. Ettôl kezdve emléktârunkban megritkultak a nagy nevek, a hamis traditioknak vége szakadt és a tôrténeti igazsågot nem âldoztuk fôl tôbbé a kegyeletnek. De fônnâll intézetünk kôteles- sége és a nemzet kegyelete méltân kivânja tôle, hogy nagyjainktôl szârmazô minden megôrzésre méltô hiteles emléket gonddal gyùjtsôn és megôvjon. E jogos igény elsô sorban egy nemzeti kép-