A Magyar Nemzeti Múzeum Multja És Jelene

A néprajzi osztåly 359 typikusan sehol elo nem fordul. A kérdés mår most az : tekinthetô-e a kétâgû szigony a magyar es török faj egykorî együttélésébôl szârmazô kulturâlis rokonsâgànak târgyi bizonyitékâul? Hiszen a kétâgû szigonyt feltalâlhattâk mâsutt is, a mint hogy p. o. tényleg ismeretes az a malâj népek egynémelyikénél is ! Hât mår most e szigony révén a malâjok is rokonaink? Nem. Ez az egyezés csak annyit bizonyit, hogy a kétâgû vasszigony ôsi szerszâma a vasat ismerô népeknek s az emberi gondolkozâs épen természetrajzi egységessége folytân különbözö, egymâssal talân soha érint- kezésben nem volt népeknél is megtette ugyanazt a felfedezést, de rokonsâgot ebbôl — sem kôze- lebbit, sem tâvolabbit — még meg nem âllapithatunk. Àm különbözö népek rokonsâgânak meg- âllapitâsânâl nem a földgolyö legkülönbözöbb helyein elöfordulö kulturâlis analogiâkat kell össze- gyüjtenünk, hanem az összehasonlitö anyagot ott kell keresnünk, a hol az egyedül kutathato vagyis azokon a területeken és népek közt, melyek- hez a magyarnak a tôrténelem, archaeologia, anthro- pologia és nyelvészet szerint köze volt. Ily megkö- téssel szemben a rokonitâs szempontjâbôl a malâj analogia legott értéktelen, mert hiszen a magyar faj- nak a malâjokhoz soha semmiféle köze sem volt, ellenben a török analogia, mely egymagåban még nem engedi meg annak feltevését, hogy ezt a szer- szâmot egyik a mâsiktôl tanulta el vagy mindkettö közös forrâsbôl meritette, a felsorolt segédtudomânyok adatainak megvilâgitâsâban annâl többet nyer. A tôr- ténelem arra tanit, hogy a magyarsäg mai ûj hazâjâba a Volga mellékérôl jôtt, a hol akkor törökfajta népek voltak szomszédai. Az anthropologia a magyarsäg és tôrôkség vérbeli rokonsâgât hirdeti. Az archaeologia megmondja, hogy a magyar földön a kétâgû szigony mâr a népvândorlâs idején ismeretes volt olyan belül- szakâs vâltozatban, a minö a Volga mellett mâig typus, s hogy ugyancsak a Volga mellett ott, a hol Juliân barât Nagy-Magyarorszâgjânak kellett feküd- nie, a permi csudok idejében a kétâgû szigony szin- tén megvolt, még pedig abban a kivûl szakâs vâl- tozatban, a mely ma a tiszai alakot jellemzi. A nyel- vészet megmondja, hogy nyelvünknek ûgy szigony szava, mint a szigony legnevezetesebb vagyis fogôré- szének a neve, a szaka szo török eredetü. Igy âthi- dalva azon tér- és idôbeli tâvolsâgokat, melyefc a tiszai és volgai kétâgû szigony mai fôld- és néprajzi elterjedését egymâstôl elvâlasztjâk, a kétâgû vasszigony igenis a török-magyar kulturrokonsâgnak egyik legszebb és legerösebb târgyi bizonyitékâvâ lesz. Nos, hogy ezt az egy tényt is csak ennyire vilâ- gosan lâthassuk, Herman O. felgyüjtôtte Magyarorszâg minden nevezetesebb halâszo területének ôsszes szigonyala kjait, a Zichy-expeditio egy egész eddig ismeretlen szakirodalmat kutatott fel, magyar és orosz régészek âsatâsokat végeztek, nyelvészek rengeteg szôtârakat betûztek ât, anthro- pologusok utaztak és mértek, igaz, hogy nem ebböl a czélbôl, sôt erre bizony egyik sem gondolt, de igaz az is, hogy munkâjuk nélkûl ezeket az adatokat igy egymâs mellé egymâs megerositésére nem âllithattuk volna ôssze. A velûnk rokon népek kôzül az elsô csoportot azok képezik, melyek velûnk nyelvileg rokonok s ezek az ural-altâji nyelvcsalâdnak finn-ugor (ma nevezik finn-magyarnak is) âgâhoz tartoznak s mai fôldrajzi elterjedésük szerint hârom csoportba oszthatôk: az âzsiai, a volgai és a nyugoti ugo- rokhoz, melyekhez negyedikül mi magyarok sorakozunk.